Megmásztuk a döntés szirtjeit. Igen, el akarunk jutni oda. Meg van az akarat, meg van a tudás, de valami még mindig megfagyasztja lépteinket. Nincs elég vágyunk! Ellenben akad elég ragaszkodásunk ehhez a világhoz. S ez rendesen megakaszt. Miért is? Mert azt a világot már rég nem ismerjük, habár nem idegen, ezt itt pedig megszoktuk, habár olyan amilyen. És ez jogos. Bárhová is mennénk ebben az univerzegzumban, az élet lényege mindenütt ugyanaz. Élvezni és uralni amit csak lehet. "Én vagyok éltem középpontja, magam vagyok szolgálatom célja." A lelki világ, habár hasonló küllemű, lényege nagyon különbözik. Más a tudat, más az örömforrás. Hiába végtelenszer jobb és boldogabb, hiába űz minket az anyagi lét gyötrelme, nem tudunk az örökbe vágyni. Mert annyira más. Az elménk biztosan nem tudja elfogadni, ide van programozva. Ellenben az intelligencánk már képes küszködni vele. És igazából ez a lényeg. Vagyis mi annyit tehetünk, hogy akarjuk megszerezni a vágyat. Bizonyos, hogy mindközül ez a legnagyobb feldadat. Ehhez nagyon komolyan és rendszeresen kell hallani fejlett személyektől, írott és előadott formában egyaránt. S emellett őszintén, vagy legalább hihetően dacolnunk kell kedvenc kísértéseinkel. Fokozatosan megtanulni ellenállni sajátos kéjkoktéljainknak, mik oly kívánatosak tudnak lenni megpihenős nyári estéken, vagy meghitt és elhitt fotelűrhajóinkban. Igyekeznünk kell valódi lelki tapasztalatokat, aláhulló extázis morzsákat gyűjteni, mert az kukcsfontossagú erőforrás. Szikrák kiszáradt szeretetünkre.
Én, te, mi, a világ, s abszolút személyisége, egyek vagyunk. De örök egyéniségek is. Ez így kerek. Hisz mi lehetne annál jobb, ha a legjobb barátod a világon, a világ! És nem nehéz kijönni vele, mégha most sok mindent ki is kell javítanunk. És nem mondom hogy nem kérek Tőle semmit. Mert azt kérem, amit igazán adni szeretne.