Mily sötét időkben ragyogott fel e ritka elme. Mily zsarnoki tudatlansággal szált szembe, s még jövő évezredeken is hangzik győzedelme.Művei s költészete az emberi értelem diadala, s felteszi a kérdést újra és újra, égbe vésett megannyi dala: Mennyire kell elszakadnunk Istentől, hogy visszataláljunk? Mennyire kell semmivé lenni a mindenből, hogy magunkká váljunk? Ám nem olyanná, mint amidőn a tékozló lelki én önös döjfös útjára lépett! Azzal a szívvel mimást is tehetett. Hanem sokezerszer olvasztott aranyszívvé érve meg, a hosszú utak küzdelmeiből az örök küszöbére helyezett, szerény ajándékként térve meg.
Mégis támadták azok akik tudás hijján azt hitték, hogy hisznek, és azok is akik tudták magukról, hogy álszentek. Katolikusok vagy protestánsok, nem barátom a lexikon, csak azt tudom, hol vallást s tudást hatalomba vetnek, s hol a visszélés nyála csorog elmék nyakába, ott tükröt tartó felek aggatnak jelzőt s nevet egymásra. S ott csupán a halál nevet.
Alázat és odaadás, az emberi felemelkedés két szárnya. Egyiket az önmagát parányi részként látó értelem színei diszítik, míg a másikat a másokra figyelő érzelmek tollai feszítik. Eképp adva erőt s kapaszkodást, míg elérünk a lelki égbe, s míg felkeltjük a ragaszkodást. A valóság így növekszik a végtelenből végzetessé, az örök egység így törekszik, egyrecsak egyedibbé.