Bevetettem magam a faluvégi tölgyesbe. Az erősen esős tavaszvég élettel telt lombokat varázsolt. Az erdő ugyan nem öreg, hogyanis lehetne az, egy ilyen érzéketlen sáskavilágban, de azért ifjú-felnőtt korúnak mondanám a fákat, tiszteletre méltó magasságuk alapján. Mint nagy, hűs, mennyei boltívcsarnokok, végtelennek hitt oszlopos folyosókkal, napfényből szőtt selyemfügönyökkel. Mantrázgattam. Próbáltam élesztgetni betompult tudatomat, mit az élyszakai műszak robotja zsigerelt ki. Mintha betegségből próbálnék lábadozni. És igaz is, mert a mohóság betegségének eredménye ez. Ami olyan emberi vezetőket támad meg, akik rendkívül alultápláltak a felelősséget illetően, és akikben súlyos tudáshiány lépett fel. Ezért a zabolátlan elmeálmok és a mohóság láza döntötte le őket az emberség lábáról. És persze minket, elmorzsoltakat sem kell félteni. Mi kisebb mozgástérben vagyunk épp oly gyarlóak. Misem bizonyítja ezt jobban, mint a tegnapi árpalé gyógykúra, amely most így másnap, nem épp lelki extázisokkal tölti meg fejemet. Leültem egy kidőlt fa derekára, és szemlélődtem bele e mindenféle elkószált élet zegzugos csodavilágba. Miközben reméltem, hogy csak megszán engem örök jóakaróm, kit mindig úgy cserben hagyok.
Aztán ahogy visszafelé sétáltam a traktor faragta, és zöldtükrü tócsák ékszerezte úton, s ahogy a homokon játszó napfénynyalábokra révedtem, az örök világ víziója susogott bele fülembe. S látni véltem érzelmi szemeimmel, hogy mily hasonló ehhez, csak tökéletesbe és félelem nélkülibe. Amit a végtelen kedvesség esői öntöznek. Ugyanakkor itt van, mindenütt, csak most ennyit vagyunk képesek látni belőle. Mert a rossz tudatunk bukósisakja, s annak koszos ablaka ennyit enged. És a napényfoltok most egy pillanatra tényleg az Ő lábnyomának tűntek.
A felszabadult lelkek és a szentírások azt mondják, a Nap fénye a Legfelsőbb Személy testének ragyogásából táplálkozik, mely az egész lelki univerzumot beragyogja. Annak parányi sugara igyekszik fényt hozni Napként a mi sötét világunkba. De míg ott nem éget, itt izzik. Hogy miért, nem tudom, csupán egy költői spekuláciot fűzök hozzá. Talán azért, mert súrlódásba került a tudatlansággal. Az önzés köveivel s kihült lelkeivel, a mulandóság érdes időszöveteivel. Súrlódik és tiltakozik a megannyi boldogságot megfolytó ostobaság ellen. Talán ezért izzott fel. Mindenesetre felderítette tompa állapotomat eme atomnyi kis kegymorzsa, mit valaki, bizonyára egy ünneplő szent, rámkotort égi tánca közben.
Jó lenne már végre hazaérni. Megérkezni oda, ahol valójában vagyunk. Megtérni a megértésbe, hogy Ő és mi mindannyian, egyetlen örök családot alkotunk, egyetlen határtalan otthonnal. Amelynek kapuívén az áll: Együtt vagyunk!