Leléptem a mekszokások udvarából. Átmásztam a muszályok kerítésén, hogy lelkem feléledhessen. Most itt ülök a völgyben egy padon. Elmém is lassan lenyugszik végre. Aztán látni kezdek: Hogy mily Isteni fantázia, mi ily harmóniát alkot! Az ég lelki világot idéző akvamarinjában, úszó álomvilág fellegek, míg alatta megkapaszkodhatunk arany mezőkön és zavírlombok árnyékán. És mindez igyen, alászórva, s csak annyi az ára, hogy ne tegyük tönkre. De nekünk ez is sok.
Azt mondják, a szent helyek a két világ találkozási pontjai. Vagyis az anyagi világban megjelenő lelki világ. Ám csak a szentek szeme képes látni ennek valóját, olyan lelkek, akiknek szívében kinyílt az istenszeretet. Ugyanakkor számunkra is érzehető valamelyest. Hogy van valami másféle, távoli, tökéletes létezés, amely most közel jött hozzánk. Érezni a szelét, ahogy néha-néha megsuhintja félálomi emberi tudatunkat. Nemrég hallottam egy lelki tanítómester előadását, s egy részlet ugrik be. Az Eredeti Személy, kinek mására és társául teremtődtünk, mezítláb jár-kel a végtelenül gyönyörű lelki tájakon, melynek e szerény földi édenek, parányi letükröződései csupán. Örök társai pedig aggódnak, mert féltik puha talpait. Azt is mondják, hogy az Ő szépsége senkiéhez sem fogható. Szóval féltik, noha mindenek abszolút birtokosa és menedéke. Féltik, mert szeretik. A lelki tanítómester megjegyezte, hogy a lelki világban nincs tüske, s ha lenne, az is tiszta odaadással érne lábához. De én azt hiszem, mi kemény szívűek, mi vagyunk a tüskék! Akik tényleg szúrnák lábát, s akik ezért nem lehetnek ott. Mert irigyek vagyunk hatalmára s boldogságára. Nekünk fáj, hogy nem lehetünk olyanok mint Ő, noha semmit sem tudunk Róla. Hiába tanítja annyi féle képpen, hogy mennyivel jobb Isten barátjának lenni, mintsem Istennek. S nem értjük még, mennyire hasonlítunk rá, s azt sem, hogy mennyire édes és vonzó az Ő mássága. Amelyhez semilyen valósnak vélt érték nem érhet fel. Ám hogy megízlelhessük azt, tüskéből virággá kell válnunk.
Csak nézd meg, a szenvedély emberi lendülete hová hozott minket! Az ismeretlen mindenségre legyintve, fenhéjjázva és hősködve, hol kötöttünk ki! Ifjonti álmaink semmivé koptak az önfentartás futószalagján. Ragaszkodunk a megszokott élvezetekhez, mint vicsorgó eb a rongyához, pedig émelyítő zamatai rég kiáztak már az önzés viharaiban, és a csalódások tócsáiban. Mégsem engedjük el elmevilágainkat. Azt mondják a tiszta szeretet indokolatlan, mert nincs más motivációja, mint a másik személy létének csodája, s örömének szolgálata. De úgy tűnik a makacsság az indokolatlanság sötét, oktalan variánsa. Miközben tétlen lélekkell ülünk a tévé előtt, vagy görgetjük a víziókat, a világ elsétál mellettünk kimeríthetetlen csodáival. És e különleges emberi életet úgy dobjuk az elmúlás kontínerébe, mint holmi házrartási hulladékot. Ahelyett, hogy elindulnánk a nagy úton. Persze nem könnyű, ez tény, de nem is akarnánk, hogy az legyen. Hiszen értéktelen, bóvli dolgoknak nincsen súlya. S milyen más volna egy végső létcél, mintsem lehetetlen. Mégis oly kalandot ígér, mit semmilyen író nem tuna megalkotni. És van két sanszunk! Az egyik, az elöttünk járó örök társaink segítége! Ők bármilyen ésélytelennek ható magaslatra fel túdnak húzni minket az önzetlenség hegyén. S vajon milyen lehet a kilátás a valóság tetején! A másik nagy mázlink, hogy a Legfelsőbb Személy nyitva hagyta a hátsó kertkapuját. Ez Krisna-völgy.
" Vannak döntések, melyeket senki sem hozhat meg helyettünk, s melyeknek komoly súlya és következménye van. De ha nem így lenne, mitsem érnének. S kik volnánk a döntéseink nélkül? "